A varázslatos nyaklánc

 

Egy mesebeli világban semmi sem az, aminek elsőre látszik. 

Eleanor vagyok! Egy tizenhat éves lány. Austinban élek. 

        Amikor még nagyon kicsi voltam, anyukám és apukám elég csúnyán összeveszett,  ezután anya elment és soha többet nem láttam... 

Egyébként azóta sem tudom, min vesztek össze a szüleim, pedig már rengetegszer kérdeztem apukámat a dologról, de mindig csak annyi volt a válasza 'Nem fontos!', 'Ne aggódj ezen annyit!

Az egész családomban csak én vagyok és apa, na meg Rose néni, aki anya testvére, de még ő se hajlandó semmit sem mondani anyukámról vagy a rejtélyes elszökéséről... Semmiről! 

Mindegy is... A lényeg, hogy olyan egy hónapja az osztályommal kirándulni mentünk Magyarországra, azon belül Tiszakécskére. A kirándulás eleje elég jó és mókás volt, de utána kezdtek rosszra fordulni a dolgok. 

*A kirándulás reggelén*

-Idulhatunk, Eleanor? -kérdezte apukám. 

-Igen, igen... 

-Megvan minden, amire szükséged van? 

-Aha.

-Hát te kicsit sem vagy extrovertált...

-Apa! 

-Tudod,  az extrovertált az, aki sokat beszél.  Te nem vagy az! 

-Tudom, apa! Indulhatnánk? 

Apukám elvitt az iskolához, majd elbúcsúztunk. 

Először buszra szálltunk, majd kompra, mert az osztályban túl sokan félnek a magasságtól, így a repülőgép kiesett. 

A szálláson a szobákat kettesével osztották el. Az egyik jó barátnőmmel raktak egy szobába, szóval nem volt gond. 

Az első napokban megnéztünk olyan dolgokat, amelyek bevezetést nyújtottak a nép kultúrájába. Elsőnek elmentünk egy református templomba nézelődni, ahol még a lelkészt is megismertük. Elmentünk egy vásár- szerűségbe, ahol díszes mézeskalácsot ettünk és megnéztünk egy különleges előadást, amiben régi típusú ruhák voltak. A férfiak fején kalap, a nők fején kékfestő kendő. 

Következő nap elmentünk a tiszakécskei kilátóhoz. 

A harmadik nap kicsit sem volt ilyen átlagos mint az utóbbiak... 

Elmentünk a Nádirigó tanösvényre, ahol én megálltam a hídon fotózni. Az osztályom tovább haladt, de engem valami odaszegezett.

Nem az, hogy nem tudtam tovább menni, csak nem akartam, mert valami marasztalt. Rákönyököltem a híd karfájára, persze nem arra a felére, ahol tele volt náddal. 

Csak néztem a vízre és bambultam egész addig, amíg meg nem zördült a mögöttem lévő nádas. Először megijedtem, de bátorságot vettem magamon és oda merészkedtem, széthúztam a nádszálakat és egy madár ugrott ki a korlátra, de nem akármilyen madár volt. Tollazata csillogott, akárcsak a kristály: bíbor és fehér színben. A szeme színe vöröses volt. Egyszerűen bámulatos. A szájában egy összetekercselt papír volt. 

-Mi van nálad? -Kérdeztem majd óvatosan kivettem a szájából a tekercset. 

Egy levél volt. 

„Kedves, Eleanor!

Először is sajnálom, hogy elhagytalak, de amint megfejtetted a rejtvényeim választ kapsz minden kérdésedre. Tiszakécske különböző pontjain elrejtettem egy-egy levelet, amiben a nyomokat találod. 

Az első nyom:

A méz oly édes és színe arany. 

Dallam szól a messzeségben, míg cipők kopognak. 

Jó vadászatot! Szeretettel anya."

Teljesen lefagytam, a nő, aki egykor képes volt elhagyni és soha többet nem jelentkezni, most azt várja el, hogy kincset vadásszak, mint valami öt éves? Persze a végtelen nagyságú kíváncsiságom miatt hajlandó voltam űzni anya nevetséges játszmáját. 

Az első nyom igen egyszerű, a vásár. 

Mivel a délután során azt csinálhattunk, amit csak akartunk, így vissz mentem a vásárba keresgélni. 

Egy pad alatt volt a következő levél. 

„Gratulálok! Megtaláltad a következő nyomot. 

A kilátás hihetetlen, de tériszonyos ide ne jöjjön!"

Pff, a kilátó! Lehetne ennél egyszerűbb ez a játszma? 

Odamentem és fel se kellett mennem, mert az oszlopra volt celluxozva: 

„Elértél az utolsó nyomhoz! 

Sötét és rejtélyes.

Sok állat él itt.

Sokaknak ijesztő, de másoknak álomszerű."

Hát ez egy erdő akar lenni, ha jól gondolom, de hogy tudnék megkeresni egy aprócska papírt egy fákkal teli, hatalmas helyen? 

Neki dőltem az oszlopnak és ránéztem egy fára, ahol megláttam azt a madarat, akivel korábban már találkoztam. Leszállt a földre és alacsonyan elkezdett repülni. Utána futottam, követtem egészen addig, amíg egy furcsa kapuhoz értünk. A madár átment rajta és én habozás nélkül követtem. 

Egy furcsa helyre értünk. Egy erdőhöz, ahol ösvény szerűen voltak lerakva a lapos kövek. Ráléptem a kőre és az lila fénnyel telítődött be. 

Lépkedtem a köveken egymás után, míg nem elértem egy ládához. Ez a láda elég átlagos volt, nagyjából ez az egyetlen átlagos ezen a helyen. 

Kinyitottam a ládát, egy aranymedál volt benne  egy lila kővel. Megfogtam a medált és ahogy hozzáértem egy olyan villanás tört elő, hogyegy pillanatig nem láttam. Amint a villanás alább hunyt, furcsa állatok vettek körül: volt ott róka, mókus, a madár, nyúl, kutya és még egy farkas is. Mindegyiknek olyan színe volt, mint a madárnak. Apropó madár... Ő beleszállt a ládába, mert nem vettem észre, hogy egy levél is kuporog ott. 

„Mindig tudtam, hogy tehetséges leszel, és, hogy majd egy nap megfejted a rejtvényemet. 

Az állatok amiket látsz, ha hiszed ha nem.... mind én vagyok. Van egy varázspálcám,  azzal bármikor alakot válthatok. 

Tudom ez eléggé zavaros, de nem vagyok átlagos. Olyat tudok, ami olyan ritka, hogy simán kibírnád számolni az ujjaidon mennyi ember képes rá, ugyanis én tudok varázsolni. Állandóan alakot váltok és vigyázok rád. Azért madár formában jelentem meg, mert veszélyes lett volna, ha emberként jövök. Nem hagyhattam, hogy bármi bántódásod essen. Mindig ott voltam és vigyáztam rád ezen állatok képében. 

De a legfontosabb, hogy te sem vagy átlagos és hamarosan te is képes leszel arra, amire én. Varázslatra. Ebben a ládában lévő nyaklánc lesz a segítségedre. Sose vedd le a nyakadból és megtapasztalod, mi is az igaz csoda! "

Felvettem a nyakláncot és visszaindultam, a sima erdőhöz érkeztem. Nem szóltam az esetről senkinek. Visszamentem az osztálytársaimhoz.

Két nappal ezután visszamentünk Austinba. 

Telt-múlt az idő és szép lassan tényleg képes voltam arra, amire anya. Mivel már nem számítottam átlagosnak, így végre ember formájában is találkozhattam vele. Sokat beszélgettünk. Főként arról, hogy min vesztek össze régen apával. Elvileg az egyik nap anya mondta apukámnak, hogy nem vagyunk biztonságban az ereje miatt és mivel apa szerette anyát, így  azt válaszolta, hogy nem érdekli, hogy biztonságos- e vagy sem, ő vele marad. Ebből indult a vita. Anya nem akart se engem, se az apámat veszélybe sodorni, így inkább elment, de most, hogy már én is tudok varázsolni, így ez a veszély már nem fenyeget. 

        Ezt követően sok időt töltöttünk együtt a szüleimmel. 

Az volt a kedvencem az egészben, hogy én is át tudtam változni akármilyen állattá a nyakláncom segítségével. 

Végül ennek a történetnek is happy end lett a vége.     

Kazinczy Jázmin

 7.m