Anna és a varázssüti

 

Anna kinézett az ablakon. Szerette ezt a látványt. A nap utolsó erejét összeszedve, sugarai meleg fényével még megpróbált megkapaszkodni a Holt-Tisza csillogó vizén. Fényével szinte lángba borította a vízfelszínt. Aztán szép lassan kihunyt a színkavalkád, átadva helyét a Hold és a csillagok hideg fényének.

Nem szerette az éjszakákat. Félt tőlük, amióta rémálmok gyötörték. Legszívesebben egész éjjel virrasztott volna. Már megpróbált mindenféle trükköt, hogy ne kelljen aludnia. Tornázott, táncolt, sétált fel s alá a szobájában, de a vége mégis mindig az lett, hogy a fáradság maga alá gyűrte, és kábán lerogyott az ágyára. Innen pedig nem volt visszaút, álomország egy pillanat alatt beszippantotta a feneketlen sötétségbe.

Hirtelen elvakította egy fénysugár, majd még egy. Hunyorogva próbálta a szemét mereszteni, valami támpontot találni, vajon hol lehet. A csendet halk neszezés törte meg, mely hangos morajlássá változott.   Egyre több hangfoszlányt tudott kiszűrni a zajból: miért nem szólal már meg…., megkukult…., nézd milyen bután áll ott…., mire vár még?

Anna nagyot nyelt. Meg akart szólalni, de nem jött ki hang a torkán. Érezte, ahogy a testét elönti a hideg verejték. Légzése felgyorsult, szíve majd kiugrott a helyéből. Forgott körülötte a világ. Hiába kapkodta a levegőt, tüdeje nem akarta befogadni azt. Fuldoklott. Tudta, hogy menekülnie kell, el kell futnia, mielőtt mindenki kineveti. Lábait mintha odaragasztották volna. Nem tudott megmozdulni. Minden erejét megfeszítette, hogy kitörjön ebből a helyzetből. Megrázkódott, újra és újra. Hangokat hallott egyre közelebbről, mely kedvesen szólongatta.

-Anna! Anna ébredj fel! Csak egy rossz álom kicsim. Nincs semmi baj.

Szempillái lassan megrebbentek, majd ólom lassúsággal kinyíltak a szemhéjai. Édesanyja hálóinges alakja körvonalazódott ki előtte.

-Megint rosszat álmodtál? - kérdezte kedvesen.

-Igen. Újra ott voltam a színpadon. Mindenki engem nézett, én pedig bepánikoltam. Se mozdulni, se megszólalni nem tudtam. Mi lesz, ha ez tényleg meg fog történi a Református esten? Ott fogok állni, Tiszakécske apraja-nagyja előtt, és olyan leszek, mint egy sült hal.

-Nem fog megtörténni! Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű leszel és mindenki tapsolni fog! Nyugodj meg édesem, minden rendben lesz! Viszont most már ideje felkelni! Megígérted nekem, hogy eljössz velem a kilátóba. De előtte még teszünk egy kis kitérőt! Tudod, ma van a nagy nap! Ma bújnak ki a kicsi gémek a tojásból! Már olyan izgatott vagyok!

Egy gyors reggeli után vidáman elindultak, hogy megnézzék a számukra oly kedves madarat. Még kis fióka volt, mikor törött szárnnyal rátaláltak egy kirándulás alkalmával. Az állatorvos biztosította őket arról, hogy ha gondosan ápolják, akkor hamarosan a társaival repkedhet majd a Tisza csillogó vize felett. Azóta gyönyörű erős madárrá cseperedett, aki nem felejtette el jótevőit. Mindig mikor fészke felé jártak Annáék, boldogan röppent eléjük. Hosszú lábaival kecsesen sétált közöttük, nyakát feléjük nyújtogatva, fejét felváltva hol Anna, hol édesanyja tenyerébe hajtva. Most, hogy családot alapított, mindenki türelmetlenül várta, hogy megpillantsa a fiókákat.

Miután leparkoltak a sportcsarnoknál, fürge léptekkel elindultak a Nádirigó tanösvény cölöpsétányán. Kedvelték ezt a helyet, soha nem tudtak betelni az eléjük táruló csodálatos látvánnyal. A Tisza csak egy karnyújtásnyira van, szinte kézzel fogható a természet. A madarak csicsergése, a lubickoló halacskák ficánkolása mindig jókedvre derítette őket.

Gémike – ahogy Anna hívta- már messziről észrevette közeledésüket. Hatalmas szárnycsapásokkal körözni kezdett felettük és mutatta az utat a titkos fészkéhez.

A délelőtt nagy részét kint töltötték vele a sétányon, egészen addig, míg az utolsó tojásból is ki nem bújt egy apró fióka. Gémike büszkén járta körbe fészkét, közben fejét szeretetteljesen fiókáihoz érintette.

-Gyere kislányom, hagyjuk magára Gémikét a kicsikkel, mi pedig menjünk el a kilátóba még ahogy terveztük.

Annáék elbúcsúztak az újdonsült madár mamától és visszatértek autójukhoz. Átkocsikáztak az állomáshoz, hogy kisvasúton tegyék meg a hátralévő utat.

A kilátó lépcsőit megmászva, csodaszép látványban volt részük. A 14 m magasról eléjük táruló Tiszakanyar, mindig megmelengette a szívüket. A friss levegő, az ember hajába kapó rakoncátlan szél, a hatalmas folyó mindig eszükbe juttatta, hogy mennyire vigyázni, óvni kell ezt a tájat, hogy még sokáig gyönyörködhessen benne mindenki.

Miután teljesen feltöltődtek a természetben, még beugrottak a helyi édességboltba, hogy megédesítsék a nap végét. Mintha egy kis varázsdobozba léptek volna be, mindenféle színes finomság, kerek, szögletes, pöttyös, habos, mázas, marcipános csoda várt rájuk. Mintha egy szivárvány durrant volna ki a helyiségben és millió színe szétáradt volna, befestve mindent, amihez csak hozzáért.

Ahogy azon töprengtek, hogy melyik finomság csábításának engedjenek, Anna egy apró eldugott zugban felfedezett egy magányos mézeskalács figurát. Nagyon különbözött a többi süteménytől, hiszen semmi színes cicoma nem díszítette. Nem tudta miért, de érezte, hogy haza kell vinnie ez a nyalánkságot. Az eladó sejtelmesen rámosolygott, és távozáskor a fülébe súgta.

-Csak akkor egyél belőle, amikor úgy érzed, hogy már semmi nem segíthet rajtad!

 Ahogy hazafelé kocsikáztak Annán egyre jobban eluralkodott a félelem. Még 2 óra és indulni kell a színházba a fellépésre. Érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul, tenyere izzadni kezd. Apró remegés futott végig a testén.

Otthon felöltötte a már gondosan előkészített kékfestő ruháját, befonta hosszú hullámos haját. Megpróbált nyugodtnak tűnni, de egyfolytában az járt a fejében, hogy mi lesz, ha igaznak bizonyultak az álmai, ha tényleg ott fog állni mindenki előtt és lebénul a félelemtől? Próbálta elterelni gondolatait, végig gondolta, hogy milyen fantasztikus napot töltött el a szabadban, milyen cukik voltak a madárkák és mennyi színes nyalánkságot vettek a boltban, amit már annyira vár, hogy megkóstolhasson. Ekkor bevillant neki az eladó jótanácsa. Magához vette a mézeskalácsot és tenyerébe rejtette.

Elérkezett a rettegett pillanat. Magányosan állt a színházban a függöny mögött, várva, hogy néhány másodperc múlva a súlyos brokát széthúzódik majd és ő ott áll remegő lábakkal a közönség előtt. Próbálta nyugtatni dübörgő szívét, lecsillapítani csapongó gondolatait, de mindhiába. Érezte, hogy ahogy álmában is, kezd egyre nehezebb lenni a levegő körülötte. Fuss, fuss…. csak ez jár a fejében, egész addig amíg valami melegséget nem kezdett érezni a markában. Meglepődve pillantott le kezére, hiszen már teljesen elfelejtette, hogy még mindig ott szorongatja a süteményt. Ahogy az ujjai lassan kinyíltak meglátta a csillogó-szikrázó édességet. Letört belőle egy darabot és gyorsan a szájába tömte. Hirtelen minden lecsendesedett belsőjében, átjárta a nyugalom. Érezte, hogy nincs mitől félnie többé.

A függöny szétnyílt és ő csodálatosan énekelt és táncolt. Óriási sikere volt, hatalmas tapsot kapott a produkciója végén.

Másnap Anna visszabiciklizett a cukrászdába. Meg szerette volna köszönni a varázssütemény.

-Nagyon szépen köszönöm a jótanácsot! Valóban segített a mézeskalács, amikor bajban voltam. Szeretnék még belőle vásárolni, hogy mindig legyen nálam!

-Tévedsz, nem volt semmiféle varázslat! Csupán csak különleges csillámporral volt beszórva a teteje, ami hő hatására ragyogni kezdett. Ha jól sejtem akkor te a tenyeredben szorongathattad, attól vált csillogóvá.

-Tényleg ott fogtam. De akkor tessék nekem megmondani, mitől sikerült mégis olyan jól az előadás, ha nem a sütitől?

-Attól, hogy elhitted, hogy képes vagy rá! Ha hiszel magadban mindenre képes vagy!

Ettől fogva Annának soha többé nem voltak rémálmai, nem félt már a rá váró megmérettetésektől, mert már tudta, hogy bíznia kell önmagában és akkor minden elérhet, amit csak kitűzött maga elé célnak!

Farkas Flóra

8.a