Tiszakécske mézeskalács embere

 

     Egy szép, télies, keddi napon megszöktünk otthonról. Minden egy mézeskaláccsal kezdődött.

     Én és a barátnőm, Anna, karácsony közeledtével jobb ötlet híján a mézeskalács készítése mellet voksoltunk. Az előző napokban anyu és én minden kelléket beszereztünk a tökéletes mézes ízletességek elkészítéséhez. Anna körülbelül egy órával ezelőtt érkezett meg, egész pontosan tíz órakor. A kellékek a pultunkon hevertek, érintetlenül. Nem igazán tudtuk, hogy mégis hogyan kezdjünk bele, ráadásul még segítséget sem kaphattunk, így csak a termékeket figyeltük.

-Bele kéne kezdeni! Így sohasem végzünk-motyogta Anna.

-Keress egy hívogató receptet, de ne feledd, nincs több alapanyagunk, már pedig igazán jó lenne megmutatni Bálintnak, hogy tudunk mi sütni.

Bálint, az egyetlen és pótolhatatlan bátyám, aki mindig a lehető leglekezelőbb mindenkivel, pont ezért bosszantóan sokat piszkál azzal, hogy semmit sem tudok sütni. Jó, bevallom, volt már róla szó, hogy esetleg odaégett a süti, íztelenre sikeredett, vagy a konyhánk felgyújtásától egy szempillantásra voltam, de mindenkivel megesik. Azt hiszem… Ugyanakkor nem mindegy, hogy a hasunkat, vagy esetleg a konyhánk minden egyes szegletét kényezteti a finomság. Az az átkozott botmixer, sosem voltunk túl jóban. Mindenesetre a téliszünetünk első hivatalos napját sütéssel szerettük volna felavatni.

-A mirelit pizza mestere pedig álljon neki kimérni a hozzávalókat. Ameddig te bambultál, én találtam egy jó receptet-rángatott ki Anna a gondolataimból. Bosszús tekintetemet rámeresztettem, bár lényegében igaza volt. Tényleg jó a mirelit pizzám. A hozzávalókat gondosan kimértem, a barátnőm pedig a recept által leírt elkészítési útmutató segítségével összeállította a tésztát. Egy óra elteltével a különféle formában pompázó sütik utolsó adagja is a sütőben landolt. Még öt perc volt hátra, mielőtt kivettük volna őket, és szokás szerint, addig az elkészült darabokat is érintetlenül hagytuk. Anna és én már-már túl közelről figyeltük a mézeskalács emberkéket, mikor az egyik két lábra kelt, és nekirohant a sütő külső üvegének, apró kezeivel pedig ütlegelni kezdte azt. Én és a barátnőm szinkronban sikítottunk.

-Ezt te is láttad?-kérdeztem, kissé tartva attól, hogy esetleg teljesen megőrültem.

-Nem, azért kételkedem abban, hogy normális vagyok-e-ironizált. Miután sikerült felócsúdni a döbbenetből, végül én nyúltam először a sütőhöz, elzártam, óvatosan kinyitottam, majd miután a meleg levegő elszállt, végül szemügyre vettük a félkészre sült méziket. Körültekintően kivettük őket, a pultra helyeztük. A sütemények, akár csak egy átlagos sütemény mozdulatlanul hevertek a sütőpapíron.

-Nem hinném, hogy mind a ketten ugyan abban az időben bolondultunk volna meg-jelentettem ki, Anna pedig egyetértően bólintott. Két perc elteltével, mikor már kezdtük feladni a dolgot, az egyik mézi felpattant, és vékony, már-már fül süketítően fájdalmas hangon megszólalt:

-Hogy merészeltetek berakni abba a forró borzalomba?

Barátnőm és én egyszerre fordultunk a másik felé, mind a kettőnk arckifejezése ijedtségről árulkodott.

-Valójában mi megenni terveztünk téged, ezért kerültél oda-magyarázkodtam egy mézeskalács embernek.

-Hogy mit akartatok tenni?-sipította. Ha valaki azt mondja nekem pár nappal ezelőtt, hogy egyszer még egy finomság fog nekem fülkárosodást okozni, beutalót intézek neki az elmegyógyintézetbe.

-A többi mézi is él?-kérdezte Anna. Meglehetősen jogos egy kérdés, mert ha kiderül, hogy a konyhánkban egy rakás erőszakos apróság akar elintézni minket, jobb ha előre tudok róla.

-Nem tudom, nem vagyok én mindent tudó kisokos, édesem. Mindjárt kiderül-azzal neki esett a legközelebbi testvérének és rugdosni kezdte. Valószínűleg a kispajtást a ringbe szánták, nem pedig a sütőbe.

-Én ezt nem tudom elhinni.

Elképedve néztem az apróságot. Miután minden egyes társánál letesztelte, hogy élnek-e, oldalát fogva meredt maga elé.

-Én ezt nem hiszem el!-hitetlenkedő pillantását ránk vetette, majd lassan közeledni kezdett felénk.

-Valami baj van?-érdeklődött kedvesen Anna.

-Iszonyatosan nagy baj van! Úgy tűnik, átkerültem a mézeskalácsok világából a való világba. Éjfélig vissza kell jutnom.

-Ez pontosan mit takar?

-Azt, hogy haza kell jutnom! Szükségem van a segítségetekre!

-Persze segítünk, csak mondd miben-A kedvességem két okból kifolyólag jelent meg. Az egyik, hogy már most kezdett az agyamra menni a fazon, a másik pedig, hogy még a végén engem is megtámad.

-Huh, már rég nem kellett ilyesmit csinálnom. Először is szeretnék kérni egy kékfestő mintával ellátott, mézeskalács emberkére tökéletesen passzoló szoknyát.

Csak szórakozik velem, ugye? Honnan kéne nekem miniatűr szoknyát varázsolnom neki?

-Nincs esetleg valami alternatív megoldás?-érdeklődtem finoman.

-Hozzatok egy apró textilanyagot és majd azt méretre formázzuk!-parancsolta. Nagyjából fél óra múlva az apróség már egy apró szoknyában dühöngött.  

-Rendben, most pedig el kell juttatni a Tiszakécskei Református Általános Iskola és Gimnázium udvarára.

Jó, most már bátran kijelenthetem, hogy nem velünk van a baj.

-Tiszakécske nem öt percre található tőlünk-szóltam közbe.

-Neked mindennel problémád van? Ne aggódj annyit, inkább hozz egy pohár tejet nekem. Egyszerűbb, ha teleportálunk.

Sietősen töltöttem neki egy pohár tejet. Apró kezeivel megemelte a nála kétszer nagyobb poharat, majd a tejtől képződött bajuszt egy határozott mozdulattal letörölte. 

-Még mindig itt vagy. Ez kellene, hogy segítsen eljutni Tiszakécskére?-érdeklődött Anna.

-Nem. Szimplán szomjas voltam. Majd most történik a csoda. Fogjuk meg egymás kezét.

Inkább az ujjunkkal kapaszkodtunk bele a csöppségbe. Ő, egymagában volt akkora, mint a tenyerem fele.

-Az elég szürreális-motyogta Anna, bár valószínűleg inkább szánta magának a mondatát, mint nekem vagy a mézinek.

-Most pedig, csukott szemmel, ismételjük el magunkban háromszor a helyet ahová kívánkozunk menni.

Úgy tettünk, ahogy mondta, és már pont panaszkodtam volna, hogy ez egy őrületesen nagy butaság, mikor is a következő pillanatban már a suli udvarán voltunk. Bár nem tagadom, a lenge mackónadrágom és pulcsim nem feltétlen volt alkalmas a szabadba, az időjárást tekintve.

-És most hogyan tovább?

-A Nádirigó tanösvényig meg sem állunk.

-Akkor miért nem oda mentünk egyből?-értetlenkedtem.

-A suli, a szünet gyanánt zárva van, itt jobbik esetben nem lát meg senki, ha egyszer csak, a semmiből feltűnsz, viszont, ha a tanösvény tele van érdeklődőkkel, biztos, hogy lebukunk, és akkor mi leszünk Tiszakécske ufói.

Nagyjából hét perc elteltével már az úticélunknál voltunk. A hely üresen állt. A mézeskalács emberke a hely bunkerhez vezetett. Besurrant, majd pár másodperc múlva egy kis üvegcsével jött ki. Gyorsan megitta azt, majd sietősre véve a figurát, elrohantunk onnan.

-Rendben, a következő megálló a kilátó lesz. Sietnünk kell, lassan kifutunk az időből!-figyelmeztetett, majd futásnak eredt. Apró lábai csak úgy szelték a távokat, hamar megállapítottam, hogy a mézi fittebb nálam. Rövid időn belül már a kilátó aljában vártuk, hogy a mézeskalács lejöjjön. Perceken belül meg is történt ez. Hozta az innivalót, illetve a kezében volt egy apró kövecske.

-Nos, lányok! Eddig, valljuk be, elég haszontalanok voltatok a számomra, de ne csüggedjetek, csak most jön a ti részetek. Átrohanunk a Holt-Tisza, ahol majd egy miniatűr tutaj segítségével vízre pattanok. A követ nektek hoztam, a segítségével vissza tudtok menni az ijesztő sütőtökhöz. Előtte viszont a tutajt kell elintézni, bemegyek a Holt-Tisza közepére és leugrok az apró vízi járműmről. Világos?

Egy emberként bólintottunk, bár már inkább csak a fáradtságnak köszönheti, hogy nem kezdtem el neki visszaszólogatni. Ismét rohanásba a kezdtünk, bár már az első lépésnek hála, éreztem, hogy beszúródott a levegőm. Panaszos arccal fordultam a mézi felé, mikor végre odaértünk.

-Remélem már nem kell többet futni!-A szavakat gyakorlatilag lihegtem. A kisember unottan nézett rám, mézes szemeinek megengedte, hogy minden irányba is forogjanak, jelezve, hogy mennyire untatom a nyavalygásommal. Holt-Tisza partján állva szétnéztünk, hogy mégis miből tudnánk tutajt építeni. A helyi növényekhez fordultunk segítségért, a különböző zöld növények segítségével összekapcsoltuk az apró fadarabkákat, illetve egy ugyan ilyen botot szántunk evezőlapátnak. Kis idő múlva kéz lett a műalkotás.

-Be kell, hogy valljam, igazán kreatívak voltatok-mustrálta.-Segítsetek vízre szállni, légyszíves!

Az apróság végül elindult a saját útján, mi pedig távolodó alakját figyelve beszélgettünk.

-Gondoltad volna, hogy egyszer egy tutajozó mézeskalácsnak a hátát fogod figyelni?-kérdeztem.

-Nem. Viszont ez a szituáció legalább annyira őrült, mint maga a mézeskalács ember.

-Köszönök mindent!-hallottuk a mézi egyre halkabban sivító hangját.

Kis idő múlva végül összeszedtük magunkat és minden gondolatunkat, majd a kő segítségével hazateleportáltunk.

   Nem hittem volna, hogy egynap azért nem fogok enni az ínycsiklandó mézeskalácsokból, mert félek, hogy a számban életre kelnek és ütlegelni kezdik azt. Ugyanakkor az unalmas hétköznapokból pont ez az eset kellett, hogy kimozdítson egy kicsit.

 

 

Kelemen Julianna

8. a